2012. október 27., szombat

Otthon, édes otthon

Az utóbbi néhány hetünket alapvetően meghatározták a lakáskereséssel együtt járó izgalmak és teendők.
Korábban már említettem, hogy novembertől a belvárosba akartunk költözni. Itt mindenhez közelebb lennénk, és a gyerekek is jobban tudnák tartani a kapcsolatot újdonsült barátaikkal.
Az alapvető elképzelés az volt, hogy találunk egy - a mostanihoz hasonló méretű és színvonalú - lakást, természetesen azt bekalkuláltuk, hogy medence biztosan nem lesz, és esetleg garázs sem. Először a neten kezdtük a keresést, ahol az erre a célra szakosodott oldalon minden nap újabb és újabb hirdetéseket találtunk. Kigyűjtöttük azokat, amelyek nekünk tetszettek, és az elvárásainknak megfelelő helyen voltak.
A hirdetőkkel e-mailben felvettem a kapcsolatot. Meglepődtem, amikor kb. tízből kettő volt hajlandó válaszolni. Az első hirdető, aki visszaírt, egy magát ausztrálnak állító, de érdekes módon spanyolul író férfi volt. Mindenesetre örültünk, hogy válaszolt. Néhány levélváltást követően azonban feltűnt, hogy a kérdéseimre nem válaszolt, csak hajtotta a magáét. Felajánlottam neki, hogy folytassuk angolul, de erre sem reagált. Kezdett fura lenni a dolog, ezért elindultunk, hogy megnézzük, hol is van pontosan a lakás. Sajnos a megadott cím egyáltalán nem létezett. Van ugyan hasonló utca, de az, ami a hirdetésben szerepelt, nincs. 
Rendben, visszaírtam a hirdetőnek, hogy ilyen cím nincs, mutassa meg, hol a lakás. A válasz: sajnos ő nem tud eljönni Ausztráliából, de küldjük el a bérleti díjat, ő meg küldi a kulcsokat. Ekkor udvariasan elköszöntem tőle.
A következő hirdető, aki válaszolt, egy magát manchesteri grafikusnőnek állító valaki volt. A sztori hasonló, sajnos nem tudja megmutatni a lakást, de higgyük el, ugyanolyan szép, mint a képeken. Még árengedményt is ad, küldhetjük a pénzt. Itt a cím is létezett, csak sajnos a hirdetésben a hatodik emeleten szereplő lakásnak egy háromemeletes épületben kellett volna elférnie. Tőle már el sem köszöntem.
Érdekesek ezek a hirdetések: találtunk olyat, ahol ugyanazt a lakást hirdette egy magánszemély és egy ügynökség. Ugyanazok a képek, ugyanaz a cím, minden azonos, egy kivétellel. Az egyik hirdetésben a lakás húsz négyzetméterrel nagyobb volt.
Közben más irányban is kerestünk: sok teraszra van kitéve a tábla, hogy kiadó a lakás. Végigjártuk hát az iskola körüli területet egy viszonylag nagyobb sugarú körben. Ahol táblát láttam, felhívtam a rajta lévő telefonszámot. Közben a neten is folytattuk a keresést. Így három lakást mutattak meg nekünk. Az egyiket a tulajdonos hetven-hetvenöt négyzetméter nagyságúra mondta, szerintünk lehetett maximum hatvan.
A másikban egy idős bácsi volt a tulajdonos, a lakás is az ő ízlését tükrözte, és nem volt túl jó ízlése. Szabályosan végiglökdösött bennünket a lakáson, és még a falakon lévő giccsképeket is ránk akarta sózni.
Aztán ott volt az a harmadik emeleti lakás, amihez végre garázs is járt volna, tényleg közel van mindenhez, belvároshoz, bevásárlóközponthoz, sőt még gyerekmedence is van az udvarán. A hiba itt is csak annyi volt, hogy a tulajdonos a négyzetméterben számított nagysághoz valószínűleg hozzászámolta a szomszéd nappaliját is.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy ügynökséghez fordulunk. A neten is hirdetnek, de gondoltuk, személyesen még jobb. Az egyik ügynökség kirakatában számos hirdetést találtunk, ami nekünk mind helyileg, mind árban megfelelt. Bementünk érdeklődni. Az ott dolgozó hölgy felvette az adataimat, nevemet, telefonszámomat, és közölte, hogy majd hívnak. Egyébként csak egy lakás van, ami szóba jöhet, és a kirakatban lévők most éppen ki vannak adva. Jó, várjuk a hívást. Azóta is... Volt olyan ügynök is, akivel sikerült megbeszélnünk, hogy ötkor találkozunk, azt mondta, később hív, és megmondja, hol. Ő sem törte magát, úgyhogy megkérdeztem, sms-ben, ugyan mondja már meg, hol találkozunk. Csak annyit írt vissza, hogy mégsem jó az időpont, és majd hív. Ő is hív...
Aztán bementünk egy másik ügynökséghez is, ahol már eleve szimpatikus volt, hogy reggel kilenckor nyitva vannak, mert általában tíz előtt még a fű sem nő. Ráadásul egy nagyon kedves hölgy azonnal rendelkezésünkre állt. Sajnos itt is csak egy lakás jöhetett szóba, de azt még aznap megnézhettük.
A lakás igaz, hogy a hetedik emeleten van, de két lift is működik a házban, ráadásul a kilátás igen pazar. A gyerekeknek külön szoba, a nappali szép, és végre a nagyság is rendben van. Egyedül az internet kapcsolat kérdéses, de majd megoldjuk. Az ügynök biztosított bennünket arról, hogy amint beszélt a főnökével és a tulajdonossal, felhív minket. Az előzőek ismeretében ezt már kétkedve fogadtam, de rendben. Várjuk a hívását. Másnap nem hívott, ezért úgy döntöttünk, visszamegyünk és megkérdezzük, mi a helyzet.
Ekkor kiderült, hogy a tulajdonos egy idős néni, aki szívbeteg, és most is éppen kórházban van. Hát, ezt nem találtuk túl biztató információnak.
Viszont az elmúlt időszakban, ahogy láttuk a hirdetéseket, a nem teljesen valós, vagy teljesen valótlan állításokat, a lakásokat, amelyek igen nagy kompromisszumokra kényszerítenének bennünket, felértékelődött a jelenlegi lakóhelyünk otthonossága, szépsége, kényelme.
Végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Inkább kocsikázzunk többet, de itthon tényleg érezzük magunkat itthon. Az itteni tulajdonos képviselője kifejezetten örült, hogy maradunk, azonnal csinálta a szerződést, és amikorra megígérte, házhoz is hozta. Tökéletes. Megnyugodtam.