2012. szeptember 20., csütörtök

Vissza a suliba

Ha valamitől tartottam, hát az az iskolakezdés volt. Magyarországon is mindig eléggé megviselt az évkezdés, Lilike (a nagyobbik) nem könnyen barátkozó típus, ráadásul Fannika eddig ovis volt. Úgyhogy fel volt adva a lecke: a lehető legjobban megoldani az iskolakezdést és a gyerekek beilleszkedését. Talán még nem említettem, de egyik gyerek sem beszél sem spanyolul, sem angolul.

Miután megtudtuk, hogy a lakóhelyünkhöz melyik iskola van a legközelebb, elmentünk szétnézni. Nehezítette a helyzetet, hogy éppen nyári szünet volt, és az iskola zárva volt. Azt viszont láttuk a kerítésen keresztül, hogy bent gyerekek játszanak. Aztán megláttuk a kiírást: nyári iskola. Hurrá, ez kell nekünk! Azt már korábban is írtam, hogy sikeresen beírattuk őket, és augusztusban három hetet jártak. Mi pedig örültünk, hiszen megismerkednek a tanárokkal, az ide járó gyerekekkel, és a környezetet is szokják.

Minden jól ment, a beíratkozás napján, szeptember harmadikán reggel kilenckor ott voltunk a suli kapujában. Bementünk a titkárságra, ahol adtak egy kérelmet, meg tájékoztatót, hogy mi kell a beíratkozáshoz. Kitöltöttem, másnap visszamentünk, beadtuk. Kérdeztem, van-e még valami teendő, annyit mondtak, hogy várjunk péntekig. Pénteken visszamentünk, de közölték, hogy egy másik iskolába vették fel a lányokat, mert náluk már nincs hely. Megadták az iskola nevét, úgyhogy indultunk is tovább.

A következő iskolában (km-es sor kivárása után) közölték, hogy kell egy igazolás egy harmadik iskolától, hogy oda vették fel a lányokat, mert náluk nem szerepelnek.

Úgyhogy ismét tovább mentünk. Az újabb iskolában egy végtelenül kedves hölgy közölte, hogy legyünk nyugodtak, mert telefonon fognak hívni bennünket, és hogy az EU-ból érkezőknek néha kicsit hosszabb az ügyintézés, de ha hétfőig nem oldódik meg a probléma, menjünk vissza, és segít.

Így is lett. Hétfőn visszamentünk, az igazgatónő egyből fogadott bennünket, és írt egy levelet a másik iskola igazgatójának, hogy a lányokat vegyék fel. Kiderült tehát, hogy jó helyen voltunk pénteken, csak ott még nem láttak bennünket a rendszerben.

Még aznap sikerült beíratkozni. A lányok másnap már kezdték az iskolát. Egyébként még aznap délután tényleg felhívtak ugyanabból a suliból, tehát ha kicsit türelmesek vagyunk, akkor is elintéződik az ügy.

Jó tudni, hogy itt máshogy van az iskolai felvétel, mint Magyarországon: először is, már február-március hónapban jelentkezni kell az adott iskolába, majd kiértesítenek, és azután van a tényleges beíratkozás. Több iskolát is meg lehet jelölni, és ahol van hely, oda veszik fel a gyerekeket. Van azonban egy pontozásos rendszer, ha pl. valakinek a testvére oda jár, azt figyelembe veszik, ahogy azt is, ha a szülő munkahelye az iskola közelében van. Nincs azonban az iskolának olyan kötelezettsége, hogy a körzetében lakó gyerekeket fölvegye, hanem az egész város közigazgatási területén belül el lehet helyezni a gyerekeket. Persze iskolabuszok jól szervezett hálózata működik, amit igénybe lehet venni külön feliratkozás alapján.

Ja, és még egy érdekesség: Fanni lányom kérelmén kiszúrták, hogy 2005-ös születésű. Közölték, hogy a kora alapján másodikba kell mennie. Itt nincs évvesztés, meg május utáni gyerekek, meg hétésféléves elsősök. Így lett Fanni másodikos, anélkül, hogy elsőbe járt volna. A második tanítási nap után megkérdezte a tanító néni, hogy Fanni ismeri-e a betűket és a számokat. Mondtam, hogy nem. Azt válaszolta, rendben, csak azért kérdezte, hogy honnan kezdje a tanítást.

Kicsit előreszaladtam a második naphoz. Pedig az első nap, kedd reggel az, amit valószínűleg sokáig nem fogok elfelejteni. A szülők nem mehetnek be reggel még az iskola udvarára sem, mert a gyerekek ott gyülekeznek, és szépen együtt mennek be a terembe. Mi az első nap bemehettünk, vittük a szükséges iratokat. Csak annyit tudtunk, hogy Lili 3.c., Fanni 2.c. osztályos. Beadtuk a papírokat, és a biztonsági őr elvitte a gyerekeket, mindkettőt a saját osztályába. Mi pedig eljöttünk. Még most is nehéz rágondolni: otthagytuk őket, nem ismertek senkit, nem tudtak egy szót sem. Nem állítanám, hogy nem bőgtem végig a hazautat, meg az egész délelőttöt. A férjem meg csak azt mondogatta: Ez most más, mint a tábor, nem? Az viszont vígasztalt, hogy tudom, hogy nagyon klassz, okos gyerekek, és mindannyian tudtuk, hogy egyszer ez a nap is eljön. Amellett az iskola nagyon biztonságos, a tanárok pedig kedvesnek tűntek (amíg álltam a beíratkozós sorban, elég sok tanárt láttam). Délután enyhe gyomorgörccsel mentünk értük, ők pedig kitörő örömmel és büszkeséggel jöttek felénk. Ontották magukból a napi események történeteit, hogy kivel ismerkedtek meg, ki lett a barátjuk, hány tanáruk van, és mennyi mindent csináltak az első napon. Megnyugodtunk.

Az iskola itt reggel kilenckor kezdődik, úgyhogy - bár mi távol lakunk - így is elég 3/4 nyolckor kelni. A kapunál kell gyülekezni, 9-kor nyitják ki, és a gyerekek bemehetnek. Őr áll a kapuban, és ha a szülők túl közel mennek a kapuhoz a nagy búcsúzkodásban, finoman jelzi, hogy lépjen mindenki hátrébb.
Délután kettőig tart a tanítás, tíz perccel kettő előtt nyitják a kaput, és bemehetünk az iskola udvarára, ott várhatjuk meg a gyerekeket. A nagyobbakat kiengedik, de a kisebbeket - Fanniékat és az elsősöket - addig kézen fogva vezeti a tanító néni vagy bácsi, amíg a szülő át nem veszi. Az őr (pedellus bácsi?) ekkor is ott áll a kapuban, és azt figyeli, hogy a gyerekek a szülővel menjenek ki - volt, hogy rászólt egy gyerekre, hogy egyedül van-e. Az iskola előtti utcán reggel és délután is rendőr irányítja a forgalmat. Szóval, maximális a biztonság.

Egy osztályba tíz-tizenöt gyerek jár, és több tanár is tanítja őket. Van olyan óra is, ahol külön választják az osztályt, és csak hatan vannak. Teljesen tudnak az egyedi igények szerint haladni. Lili például kapott egy könyvet, amiből másolnia kell, hogy megszokja az itteni írást és szavakat. Fanni még csak rajzol, gyurmázik, bár épp ma mondta, hogy a számokat tanulták, egy dalból kellett megismételni. Lili szerint a legszigorúbb a tesitanár néni, de vele már a múlt héten összepacsizott. Beszélni még nem mernek, de minden nap tanulnak valami újat, és hazaérve tőlem megkérdezik. Lili fel is írja a szavakat, valamit kiejtés szerint, de van, amit helyesen, és itthon előveszi, hogy megbeszéljük a jelentését. Neki már házija is van, hát elég kemény. A nyelvtan leckéjén én is el szoktam gondolkodni. Matekból pedig az írásbeli összeadást és kivonást gyakorolták, de mivel ő még ezt nem tanulta, a helyiértékek elmagyarázásában is lett gyakorlatom.
Angolt is tanulnak, mert ez az iskola kétnyelvű központ. Liliék most az emberi testrészeket tanulják angolul. (Azt hiszem, felköthetem azt a bizonyost...)

A legfontosabb: van barátnőjük, több is, sőt fiú barátjuk is van! Fanni meggyőződéssel vallja, hogy a barátai megértik, amit magyarul mond. Mindegy, elkezdték szervezni Fanni szülinapi buliját, ami novemberben lesz, mert most már van kit meghívni.






2012. szeptember 19., szerda

Ügyes-bajos dolgok

A címben arra utalok, hogy amit esetleg más bajosnak talált, azt mi ügyesen megoldottuk. Alapvetően a hivatalos ügyek intézéséről van szó.
Az EU tagállamaiból érkező, Spanyolországban letelepedni kívánó polgároknak a beutazástól számítva három hónap áll rendelkezésére, hogy bejelentsék az itt tartózkodásukat. Ennek az egyszerű szabálynak sokan valamiért igen nagy feneket kerítenek. Akivel megérkezésünk után találkoztunk, mind valami nehézkes, többszöri utánajárással elintézhető eljárásként említették. A saját tapasztalatom a következő:

Első lépésként a lakóhely szerint illetékes rendőrségre kell bemenni, de csak a Policia Nacional intéz ilyen ügyeket, a helyi rendőrség nem. Általában 9-től 2-ig van ügyintézés. Mi bementünk egy pénteki napon, dél körül, amikor ügyfelek már nem voltak. A rendőr készségesen elmagyarázott mindent, majd ideadta a szükséges nyomtatványt, valamint az illeték befizetéséhez szükséges iratot.
Ezután befizettük a bankban az illetéket, kitöltöttük a kérelem formanyomtatványát, és ezekkel kellett visszamenni.
Nekünk annyival volt bonyolultabb, hogy a gyerekek magyar nyelvű születési anyakönyvi kivonatát nem fogadták el, így be kellett szereznünk Magyarországról az újfajta, három nyelvű kivonatot.
Mindösszesen tehát ennyi kell: kérelem, illeték, útlevél, bérleti szerződés a lakcím igazolására, gyerekek anyakönyvi kivonata, valamint az okiratokról fénymásolat.
Namármost, bennünket azzal riogattak, hogy hajnal 6-kor oda kell állni a rendőrség ajtajába, hogy sorra kerüljünk. Meg azt is mondták, hogy kb. 10 nap, mire megkapjuk az igazolást. 
Hát, íme az igazság:

3/4 8 körül odamentünk, páran voltak előttünk. 1/2 9-kor elkezdték osztani a sorszámokat.
Pontosan 9-kor megkezdődött az ügyfélfogadás, és mivel az előttünk állók közül többen nem fizették még be az illetéket, el kellett menniük a bankba, így mi hamar sorra kerültünk. 
Maga az ügyintézés 10 perc, úgyhogy 10-re már a délelőtti kávé is megvolt. Egy kis zöld kártyát kaptunk, azon van az itteni legfontosabb azonosító, a NIE szám. Magát a kártyát Tarjeta de Residencia-nak hívják, de a NIE a legfontosabb része. Ez kell minden szerződéshez, az autóvásárlástól kezdve a munkavállalásig. Emellett az iskolába való beíratkozáshoz, vagy bármilyen ügyintézéshez szintén ezt a számot kell feltüntetni.

Amikor meglett a kártyánk, már csak az önkormányzathoz kellett bemennünk, elintézni a lakcímigazolást (empadronamiento). Ez az okirat azt hivatott igazolni, hogy Marbellában rendelkezünk állandó lakóhellyel. Magát az igazolást egy A4-es papíron adják ki, és a családtagok mindegyike felsorolásra kerül. 
Itt sem kellett az ügyintézéssel sokat vesződni, pillanatok alatt sorra kerültünk. A szükséges dokumentumok (útlevél, NIE másolat, bérleti szerződés, egy darab közüzemi számla másolata) átadása után az ügyintéző hölgy gyorsan átvezette a kérelmünket, és kiadta az igazolást. Kb. 10 percet vett igénybe. Egyúttal megkérdeztük, hol van a háziorvosi rendelő, és a legközelebbi iskola, és pillanatokon belül teljes felvilágosítást kaptunk.

Hát, ennyi a hivatalos ügyintézés. Nem kell más, csak egy kis odafigyelés, és fénymásolat, fénymásolat, fénymásolat...