2012. augusztus 21., kedd

Első lépések

Amikor megérkeztünk a malagai repülőtérre, egyből az autókölcsönző felé vettük az irányt. Már Magyarországról lefoglaltuk az autót, úgyhogy csak be kellett jelentkezni és kifizetni. Aztán itt meg is torpantunk, kiderült, hogy az Erste bankos Mastercard dombornyomott bankkártyámról nem tudják levenni a pénzt. Készpénzt nem fogadtak el, így az autóbérlés terve füstbe ment. Maradt a taxi vagy a busz. A taxi mellett döntöttünk, tekintettel a gyerekek fáradtságára és a csomagokra. Egyébként a reptéri taxiállomáson egy nagy táblán ki vannak írva város és kilométer szerint a garantált viteldíjak, így ki lehetett számolni előre, mennyiért hoz ide a taxi. 
A lakást angoloktól béreljük, pontosabban a tulajdonosok megbízottjával találkoztunk, aki szintén angol. Megállapodtunk, hogy azonnal beköltözhetünk a lakásba. Korrekt módon elkészítette a bérleti szerződést, és másoltatott nekünk kulcsokat, mi pedig fél évre kibéreltük a lakást. 
Maga az apartman teljesen bútorozott, háztartási gépekkel felszerelve. Mi kifejezetten bútorozott lakást kerestünk, és mióta itt vagyunk, látom, hogy igen széles a kínálat. Azóta rájöttünk, hogy ez a rész inkább üdülőövezet, úgyhogy elhatároztuk, hogy a bérleti időszak leteltével spanyol-lakta területre költözünk. Mellesleg az sem árt, ha az iskola közelebb van. Egyébként a bérleti díjból érdemes alkudni, különösen hosszú távú bérleti szerződésnél. 
Szóval, megvolt a lakás, és már az első napon próbára tehettem iskolában tanult, vizsgáztatott és az évek során eléggé berozsdásodott angol és spanyol nyelvtudásomat.
Az ezt követő napok most már eléggé összemosódnak. Busszal közlekedtünk, mert ugyan kilátásba helyeztek nekünk egy igazán jó állapotú autót egy angol műhelyben, csak sajnos új motor kellett bele, ami nem érkezett meg három hét alatt, mi pedig meguntuk a várakozást. A tömegközlekedés elfogadható, bár szerintem drága. Félóránként járnak a buszok Fuengirolától Marbelláig és vissza. Gyerekjegy nincs, és csak ülőhelyek vannak, tehát állni nem lehet. Volt olyan, mikor kimaradt egy vagy két járat, olyankor a sofőr nézte, mennyien szállhatnak még fel. A buszok légkondisak, úgyhogy az utazás kényelmes. Egy négytagú családnak  azért autóval jobban megéri. Nekünk viszont még nem volt kocsink, és ezért muszáj volt kb. kétnaponta buszra szállni, a bevásárláshoz, egyebekhez. Meg persze hozzátartozott a gyaloglás is, mivel hegyen lakunk.
Végül sikerült autót vennünk, és ez a probléma is megoldódott.
A gépkocsik meglepően jó áron megvásárolhatók. Sok kocsit a tulajdonosa egyszerűen kiállít egy forgalmasabb kereszteződés vagy körforgalom mellé, vagy éppen a bevásárlóközpont parkolójába. Kiírja a tulajdonságait és az árát, meg egy telefonszámot. Mi kereskedőtől vettük az autónkat, és azt tapasztaltuk, hogy igen korrekt módon járt el, mind a tájékoztatást, mind az árat és a szerződéskötést illetően.
Az autó intézésével párhuzamosan az internet-hozzáférés és a spanyol nyelvű tévécsatornák beállítása okozott némi fejtörést. Wi-Fi kapcsolatot ugyan érzékelt a gépünk, de a csatlakozás nem sikerült. Elkezdünk internet-cégek után kutatni. Végül a Vodafone-nál találtunk mobil internet lehetőséget, amivel csak az volt a gond, hogy igen lassúnak és gyengének bizonyult a net. Az ADSL internethez szerződés kellett, a szerződéshez pedig - mint minden máshoz - NIE szám (erről majd később). Amíg nincs NIE, addig szerződéses net sincs. 
Ami a tévét illeti, alapvetően angol nyelvű sat csatornákat szereltetett be a bérbeadó, és hiába próbáltunk spanyol nyelvű adást találni, sehogyan sem sikerült. A szomszéd hölggyel való megismerkedésünket követően rákérdeztünk, és így tudtuk meg, hogy ún. TDT kell a tévéhez, anélkül nem megy. Utánajártunk, és kiderült, hogy az újabb tévékbe már be van építve, olyasmi lehet ez, mint a MinDig tévé. Amúgy is akartunk tévét venni, úgyhogy beszereztünk egy ilyen TDT-s készüléket. Itt egyébként szinte kizárólag led tévét lehet kapni, és a műszaki cikkek igen kedvező árban vannak.
Az első három hét tehát a berendezkedéssel és új életünk kialakításával telt. Van abban valami, hogy az új szokások kialakításához kb. huszonegy nap szükséges. Mégis, akkor éreztem magam igazán itthon, amikor megfőztem az első húslevest.


2012. augusztus 13., hétfő

"Semmi, csak boldog vagyok!"

Vannak olyan pillanatok, amiket érdemes megörökíteni, az emlékezetünkbe vésni, és időnként felemlegetni. Ilyen ez a mai kis mondat is, ami Lili lányomtól hangzott el. Ma kezdődött a lányoknak az iskola előtti tábor - inkább nyári iskola, de mi csak tábornak hívjuk. Két hétig járnak, naponta kilenctől kettőig, hogy ismerkedjenek az itteni iskolával, ahová járni fognak szeptembertől, és hogy barátokat szerezzenek. Nagyon izgultunk ma reggel mindannyian, de a tanárok olyan szeretettel fogadták az "új lányokat", hogy nyugodt szívvel hagytuk ott őket. Amikor értük mentünk délután, Lili (ő a nagyobbik, nyolc éves) nagy vehemenciával  mesélni kezdte az élményeket. Fanni, a kisebbik lányom (ő hat éves) nagyon kifáradt, ő inkább - a szokásostól eltérően - hallgatott. A legérdekesebb egyébként az volt számukra, hogy mivel senkivel nem beszélnek közös nyelvet, olyan volt az egész, mint az Amerikából jött két ember játék, sokat mutogattak. Végső soron megértették egymást, és barátnőjük is lett. 
Délután, amikor lementünk a házunk udvarán lévő medencéhez, Lili bombákat és fejeseket ugorva nagyokat csobbant, közben kuncogott. Az apja meg is kérdezte tőle: "Mi az Lilike?" Mire ő: "Semmi, csak boldog vagyok!"



Vigyázz, kész, rajt!

Szerencsés vagyok, mert ahogy tudatosult bennem, mit is szeretnék valójában - külföldre költözni -, és ezt a férjemmel közöltem, ő habozás nélkül igent mondott. Így megvolt a közös elhatározás. Persze korábban is felmerült egy-egy elszólás erejéig, hogy menjünk, de ez most más volt. Talán az idő és a körülmények érlelték véglegessé a költözés gondolatát. A lényeg: eldöntöttük, hogy megyünk. Ebben a fázisban még nem tudtuk, mikor és hová, csak a főbb irányvonalakat húztuk meg. Első szempont, hogy legalább az egyikünk - én - értse a nyelvet. A másik ugyancsak lényeges kitétel, hogy olyan helyre menjünk, ahol a tél, hideg és sötétség messze elkerül bennünket. Végül így esett a választásunk Dél-Spanyolországra, Marbellára. Hangsúlyozom, korábban még egyikünk sem járt Spanyolországban. Az információgyűjtés leginkább interneten történt. Ez volt azonban a projekt könnyebbik része. Ezután következett tervünk ismertetése a család, illetve az ismerősök körében. Ezzel párhuzamosan pedig kitűztük az utazás napját, és megkezdtük a gyakorlati teendőket. Mindehhez két dolog kellett: 100% eltökéltség, 0% kétely. Ha a kétely szikrája mutatkozott volna bármelyikünkben, nem lett volna lendületünk ahhoz, hogy teljesen felszámoljuk az addigi életünket. Néhány ingóságon kívül mindent eladtunk, és mindösszesen öt bőrönddel indultunk el - az ötből kettő kizárólag a gyerekek játékait rejtette...
Érdekes az emberek hozzáállása is. Persze, az érthető, hogy a családtagjaink féltenek. Ám egy ilyen hír megmozgatja a fantáziákat, és jó kis pletykák kerekednek ki belőle. Természetesen, ezek mindig visszajutnak az ember fülébe. Úgyhogy a biztonság kedvéért rögzítem: nem nyertük meg a lottó ötöst (sajnos) és nem fenyegetett meg senki (szerencsére). Azért a kedvencem mégis az, hogy a férjem és én két különböző országba költöztünk. Szerintem ennek kifundálásához tényleg kellett gondolkodni, elmés és vicces is.
Ami engem illet, tudtam, hogy amikor kiszállunk a gépből a malagai reptéren, új időszámítás kezdődik.



2012. augusztus 11., szombat

Mezőkövesdtől Marbelláig - Vallomás

Öt évig voltam ügyvéd, így stílusosan kezdem: Vallomást kívánok tenni.
Alapvetően az életemet - azt hiszem - két fő irány határozza meg: az állandóság  és a változás. Látszólag ellentmondás feszül, de az én életemben egyidejűleg is jelen kell lennie mindkettőnek: ez adja a harmóniát. Az állandóságot a családom jelenti számomra; minden más pedig folyamatosan változik. Nekem ez így jó. Néha kell a biztonságérzet, de aztán újra jöhet egy újabb kihívás. Ez a kettősség vezetett Marbelláig. Meg aztán, két dolgot nem bírtam kivárni. Az egyik: 1995-ben, amikor elsőéves joghallgató voltam, azt hallottam a közgáz szemináriumon, hogy kb. 20 év múlva utolérjük Európát. Hát, az idő csak telik... A másik: valahol olvastam, hogy egyes klímakutatók szerint a globális felmelegedés miatt 50-100-150 év múlva Magyarország akár mediterrán ország is lehet. Úgy gondolom, jobb elébe menni a dolgoknak, inkább most szeretnék mediterrán országban élni, mint 150 év múlva esetlegesen valamelyik reinkarnációmban (elvégre egyszer élünk!).
Komolyra fordítva: régóta érlelődött bennem, hogy változtatni kell az életstílusomon. Pontosabban nehéz az "élet" szót alkalmazni arra a mókuskerékre, amelyben forogtam. Most a legjobb helyen vagyok, hogy megtapasztaljam az igazi élet-érzést: süt a nap, mindenki mosolyog, olyan, mintha mindig itt éltem volna. 
Nem cseréltem hazát, nem cseréltem szívet, egyszerűen itt ÉLEK.