2012. október 27., szombat

Otthon, édes otthon

Az utóbbi néhány hetünket alapvetően meghatározták a lakáskereséssel együtt járó izgalmak és teendők.
Korábban már említettem, hogy novembertől a belvárosba akartunk költözni. Itt mindenhez közelebb lennénk, és a gyerekek is jobban tudnák tartani a kapcsolatot újdonsült barátaikkal.
Az alapvető elképzelés az volt, hogy találunk egy - a mostanihoz hasonló méretű és színvonalú - lakást, természetesen azt bekalkuláltuk, hogy medence biztosan nem lesz, és esetleg garázs sem. Először a neten kezdtük a keresést, ahol az erre a célra szakosodott oldalon minden nap újabb és újabb hirdetéseket találtunk. Kigyűjtöttük azokat, amelyek nekünk tetszettek, és az elvárásainknak megfelelő helyen voltak.
A hirdetőkkel e-mailben felvettem a kapcsolatot. Meglepődtem, amikor kb. tízből kettő volt hajlandó válaszolni. Az első hirdető, aki visszaírt, egy magát ausztrálnak állító, de érdekes módon spanyolul író férfi volt. Mindenesetre örültünk, hogy válaszolt. Néhány levélváltást követően azonban feltűnt, hogy a kérdéseimre nem válaszolt, csak hajtotta a magáét. Felajánlottam neki, hogy folytassuk angolul, de erre sem reagált. Kezdett fura lenni a dolog, ezért elindultunk, hogy megnézzük, hol is van pontosan a lakás. Sajnos a megadott cím egyáltalán nem létezett. Van ugyan hasonló utca, de az, ami a hirdetésben szerepelt, nincs. 
Rendben, visszaírtam a hirdetőnek, hogy ilyen cím nincs, mutassa meg, hol a lakás. A válasz: sajnos ő nem tud eljönni Ausztráliából, de küldjük el a bérleti díjat, ő meg küldi a kulcsokat. Ekkor udvariasan elköszöntem tőle.
A következő hirdető, aki válaszolt, egy magát manchesteri grafikusnőnek állító valaki volt. A sztori hasonló, sajnos nem tudja megmutatni a lakást, de higgyük el, ugyanolyan szép, mint a képeken. Még árengedményt is ad, küldhetjük a pénzt. Itt a cím is létezett, csak sajnos a hirdetésben a hatodik emeleten szereplő lakásnak egy háromemeletes épületben kellett volna elférnie. Tőle már el sem köszöntem.
Érdekesek ezek a hirdetések: találtunk olyat, ahol ugyanazt a lakást hirdette egy magánszemély és egy ügynökség. Ugyanazok a képek, ugyanaz a cím, minden azonos, egy kivétellel. Az egyik hirdetésben a lakás húsz négyzetméterrel nagyobb volt.
Közben más irányban is kerestünk: sok teraszra van kitéve a tábla, hogy kiadó a lakás. Végigjártuk hát az iskola körüli területet egy viszonylag nagyobb sugarú körben. Ahol táblát láttam, felhívtam a rajta lévő telefonszámot. Közben a neten is folytattuk a keresést. Így három lakást mutattak meg nekünk. Az egyiket a tulajdonos hetven-hetvenöt négyzetméter nagyságúra mondta, szerintünk lehetett maximum hatvan.
A másikban egy idős bácsi volt a tulajdonos, a lakás is az ő ízlését tükrözte, és nem volt túl jó ízlése. Szabályosan végiglökdösött bennünket a lakáson, és még a falakon lévő giccsképeket is ránk akarta sózni.
Aztán ott volt az a harmadik emeleti lakás, amihez végre garázs is járt volna, tényleg közel van mindenhez, belvároshoz, bevásárlóközponthoz, sőt még gyerekmedence is van az udvarán. A hiba itt is csak annyi volt, hogy a tulajdonos a négyzetméterben számított nagysághoz valószínűleg hozzászámolta a szomszéd nappaliját is.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy ügynökséghez fordulunk. A neten is hirdetnek, de gondoltuk, személyesen még jobb. Az egyik ügynökség kirakatában számos hirdetést találtunk, ami nekünk mind helyileg, mind árban megfelelt. Bementünk érdeklődni. Az ott dolgozó hölgy felvette az adataimat, nevemet, telefonszámomat, és közölte, hogy majd hívnak. Egyébként csak egy lakás van, ami szóba jöhet, és a kirakatban lévők most éppen ki vannak adva. Jó, várjuk a hívást. Azóta is... Volt olyan ügynök is, akivel sikerült megbeszélnünk, hogy ötkor találkozunk, azt mondta, később hív, és megmondja, hol. Ő sem törte magát, úgyhogy megkérdeztem, sms-ben, ugyan mondja már meg, hol találkozunk. Csak annyit írt vissza, hogy mégsem jó az időpont, és majd hív. Ő is hív...
Aztán bementünk egy másik ügynökséghez is, ahol már eleve szimpatikus volt, hogy reggel kilenckor nyitva vannak, mert általában tíz előtt még a fű sem nő. Ráadásul egy nagyon kedves hölgy azonnal rendelkezésünkre állt. Sajnos itt is csak egy lakás jöhetett szóba, de azt még aznap megnézhettük.
A lakás igaz, hogy a hetedik emeleten van, de két lift is működik a házban, ráadásul a kilátás igen pazar. A gyerekeknek külön szoba, a nappali szép, és végre a nagyság is rendben van. Egyedül az internet kapcsolat kérdéses, de majd megoldjuk. Az ügynök biztosított bennünket arról, hogy amint beszélt a főnökével és a tulajdonossal, felhív minket. Az előzőek ismeretében ezt már kétkedve fogadtam, de rendben. Várjuk a hívását. Másnap nem hívott, ezért úgy döntöttünk, visszamegyünk és megkérdezzük, mi a helyzet.
Ekkor kiderült, hogy a tulajdonos egy idős néni, aki szívbeteg, és most is éppen kórházban van. Hát, ezt nem találtuk túl biztató információnak.
Viszont az elmúlt időszakban, ahogy láttuk a hirdetéseket, a nem teljesen valós, vagy teljesen valótlan állításokat, a lakásokat, amelyek igen nagy kompromisszumokra kényszerítenének bennünket, felértékelődött a jelenlegi lakóhelyünk otthonossága, szépsége, kényelme.
Végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Inkább kocsikázzunk többet, de itthon tényleg érezzük magunkat itthon. Az itteni tulajdonos képviselője kifejezetten örült, hogy maradunk, azonnal csinálta a szerződést, és amikorra megígérte, házhoz is hozta. Tökéletes. Megnyugodtam.





2012. szeptember 20., csütörtök

Vissza a suliba

Ha valamitől tartottam, hát az az iskolakezdés volt. Magyarországon is mindig eléggé megviselt az évkezdés, Lilike (a nagyobbik) nem könnyen barátkozó típus, ráadásul Fannika eddig ovis volt. Úgyhogy fel volt adva a lecke: a lehető legjobban megoldani az iskolakezdést és a gyerekek beilleszkedését. Talán még nem említettem, de egyik gyerek sem beszél sem spanyolul, sem angolul.

Miután megtudtuk, hogy a lakóhelyünkhöz melyik iskola van a legközelebb, elmentünk szétnézni. Nehezítette a helyzetet, hogy éppen nyári szünet volt, és az iskola zárva volt. Azt viszont láttuk a kerítésen keresztül, hogy bent gyerekek játszanak. Aztán megláttuk a kiírást: nyári iskola. Hurrá, ez kell nekünk! Azt már korábban is írtam, hogy sikeresen beírattuk őket, és augusztusban három hetet jártak. Mi pedig örültünk, hiszen megismerkednek a tanárokkal, az ide járó gyerekekkel, és a környezetet is szokják.

Minden jól ment, a beíratkozás napján, szeptember harmadikán reggel kilenckor ott voltunk a suli kapujában. Bementünk a titkárságra, ahol adtak egy kérelmet, meg tájékoztatót, hogy mi kell a beíratkozáshoz. Kitöltöttem, másnap visszamentünk, beadtuk. Kérdeztem, van-e még valami teendő, annyit mondtak, hogy várjunk péntekig. Pénteken visszamentünk, de közölték, hogy egy másik iskolába vették fel a lányokat, mert náluk már nincs hely. Megadták az iskola nevét, úgyhogy indultunk is tovább.

A következő iskolában (km-es sor kivárása után) közölték, hogy kell egy igazolás egy harmadik iskolától, hogy oda vették fel a lányokat, mert náluk nem szerepelnek.

Úgyhogy ismét tovább mentünk. Az újabb iskolában egy végtelenül kedves hölgy közölte, hogy legyünk nyugodtak, mert telefonon fognak hívni bennünket, és hogy az EU-ból érkezőknek néha kicsit hosszabb az ügyintézés, de ha hétfőig nem oldódik meg a probléma, menjünk vissza, és segít.

Így is lett. Hétfőn visszamentünk, az igazgatónő egyből fogadott bennünket, és írt egy levelet a másik iskola igazgatójának, hogy a lányokat vegyék fel. Kiderült tehát, hogy jó helyen voltunk pénteken, csak ott még nem láttak bennünket a rendszerben.

Még aznap sikerült beíratkozni. A lányok másnap már kezdték az iskolát. Egyébként még aznap délután tényleg felhívtak ugyanabból a suliból, tehát ha kicsit türelmesek vagyunk, akkor is elintéződik az ügy.

Jó tudni, hogy itt máshogy van az iskolai felvétel, mint Magyarországon: először is, már február-március hónapban jelentkezni kell az adott iskolába, majd kiértesítenek, és azután van a tényleges beíratkozás. Több iskolát is meg lehet jelölni, és ahol van hely, oda veszik fel a gyerekeket. Van azonban egy pontozásos rendszer, ha pl. valakinek a testvére oda jár, azt figyelembe veszik, ahogy azt is, ha a szülő munkahelye az iskola közelében van. Nincs azonban az iskolának olyan kötelezettsége, hogy a körzetében lakó gyerekeket fölvegye, hanem az egész város közigazgatási területén belül el lehet helyezni a gyerekeket. Persze iskolabuszok jól szervezett hálózata működik, amit igénybe lehet venni külön feliratkozás alapján.

Ja, és még egy érdekesség: Fanni lányom kérelmén kiszúrták, hogy 2005-ös születésű. Közölték, hogy a kora alapján másodikba kell mennie. Itt nincs évvesztés, meg május utáni gyerekek, meg hétésféléves elsősök. Így lett Fanni másodikos, anélkül, hogy elsőbe járt volna. A második tanítási nap után megkérdezte a tanító néni, hogy Fanni ismeri-e a betűket és a számokat. Mondtam, hogy nem. Azt válaszolta, rendben, csak azért kérdezte, hogy honnan kezdje a tanítást.

Kicsit előreszaladtam a második naphoz. Pedig az első nap, kedd reggel az, amit valószínűleg sokáig nem fogok elfelejteni. A szülők nem mehetnek be reggel még az iskola udvarára sem, mert a gyerekek ott gyülekeznek, és szépen együtt mennek be a terembe. Mi az első nap bemehettünk, vittük a szükséges iratokat. Csak annyit tudtunk, hogy Lili 3.c., Fanni 2.c. osztályos. Beadtuk a papírokat, és a biztonsági őr elvitte a gyerekeket, mindkettőt a saját osztályába. Mi pedig eljöttünk. Még most is nehéz rágondolni: otthagytuk őket, nem ismertek senkit, nem tudtak egy szót sem. Nem állítanám, hogy nem bőgtem végig a hazautat, meg az egész délelőttöt. A férjem meg csak azt mondogatta: Ez most más, mint a tábor, nem? Az viszont vígasztalt, hogy tudom, hogy nagyon klassz, okos gyerekek, és mindannyian tudtuk, hogy egyszer ez a nap is eljön. Amellett az iskola nagyon biztonságos, a tanárok pedig kedvesnek tűntek (amíg álltam a beíratkozós sorban, elég sok tanárt láttam). Délután enyhe gyomorgörccsel mentünk értük, ők pedig kitörő örömmel és büszkeséggel jöttek felénk. Ontották magukból a napi események történeteit, hogy kivel ismerkedtek meg, ki lett a barátjuk, hány tanáruk van, és mennyi mindent csináltak az első napon. Megnyugodtunk.

Az iskola itt reggel kilenckor kezdődik, úgyhogy - bár mi távol lakunk - így is elég 3/4 nyolckor kelni. A kapunál kell gyülekezni, 9-kor nyitják ki, és a gyerekek bemehetnek. Őr áll a kapuban, és ha a szülők túl közel mennek a kapuhoz a nagy búcsúzkodásban, finoman jelzi, hogy lépjen mindenki hátrébb.
Délután kettőig tart a tanítás, tíz perccel kettő előtt nyitják a kaput, és bemehetünk az iskola udvarára, ott várhatjuk meg a gyerekeket. A nagyobbakat kiengedik, de a kisebbeket - Fanniékat és az elsősöket - addig kézen fogva vezeti a tanító néni vagy bácsi, amíg a szülő át nem veszi. Az őr (pedellus bácsi?) ekkor is ott áll a kapuban, és azt figyeli, hogy a gyerekek a szülővel menjenek ki - volt, hogy rászólt egy gyerekre, hogy egyedül van-e. Az iskola előtti utcán reggel és délután is rendőr irányítja a forgalmat. Szóval, maximális a biztonság.

Egy osztályba tíz-tizenöt gyerek jár, és több tanár is tanítja őket. Van olyan óra is, ahol külön választják az osztályt, és csak hatan vannak. Teljesen tudnak az egyedi igények szerint haladni. Lili például kapott egy könyvet, amiből másolnia kell, hogy megszokja az itteni írást és szavakat. Fanni még csak rajzol, gyurmázik, bár épp ma mondta, hogy a számokat tanulták, egy dalból kellett megismételni. Lili szerint a legszigorúbb a tesitanár néni, de vele már a múlt héten összepacsizott. Beszélni még nem mernek, de minden nap tanulnak valami újat, és hazaérve tőlem megkérdezik. Lili fel is írja a szavakat, valamit kiejtés szerint, de van, amit helyesen, és itthon előveszi, hogy megbeszéljük a jelentését. Neki már házija is van, hát elég kemény. A nyelvtan leckéjén én is el szoktam gondolkodni. Matekból pedig az írásbeli összeadást és kivonást gyakorolták, de mivel ő még ezt nem tanulta, a helyiértékek elmagyarázásában is lett gyakorlatom.
Angolt is tanulnak, mert ez az iskola kétnyelvű központ. Liliék most az emberi testrészeket tanulják angolul. (Azt hiszem, felköthetem azt a bizonyost...)

A legfontosabb: van barátnőjük, több is, sőt fiú barátjuk is van! Fanni meggyőződéssel vallja, hogy a barátai megértik, amit magyarul mond. Mindegy, elkezdték szervezni Fanni szülinapi buliját, ami novemberben lesz, mert most már van kit meghívni.






2012. szeptember 19., szerda

Ügyes-bajos dolgok

A címben arra utalok, hogy amit esetleg más bajosnak talált, azt mi ügyesen megoldottuk. Alapvetően a hivatalos ügyek intézéséről van szó.
Az EU tagállamaiból érkező, Spanyolországban letelepedni kívánó polgároknak a beutazástól számítva három hónap áll rendelkezésére, hogy bejelentsék az itt tartózkodásukat. Ennek az egyszerű szabálynak sokan valamiért igen nagy feneket kerítenek. Akivel megérkezésünk után találkoztunk, mind valami nehézkes, többszöri utánajárással elintézhető eljárásként említették. A saját tapasztalatom a következő:

Első lépésként a lakóhely szerint illetékes rendőrségre kell bemenni, de csak a Policia Nacional intéz ilyen ügyeket, a helyi rendőrség nem. Általában 9-től 2-ig van ügyintézés. Mi bementünk egy pénteki napon, dél körül, amikor ügyfelek már nem voltak. A rendőr készségesen elmagyarázott mindent, majd ideadta a szükséges nyomtatványt, valamint az illeték befizetéséhez szükséges iratot.
Ezután befizettük a bankban az illetéket, kitöltöttük a kérelem formanyomtatványát, és ezekkel kellett visszamenni.
Nekünk annyival volt bonyolultabb, hogy a gyerekek magyar nyelvű születési anyakönyvi kivonatát nem fogadták el, így be kellett szereznünk Magyarországról az újfajta, három nyelvű kivonatot.
Mindösszesen tehát ennyi kell: kérelem, illeték, útlevél, bérleti szerződés a lakcím igazolására, gyerekek anyakönyvi kivonata, valamint az okiratokról fénymásolat.
Namármost, bennünket azzal riogattak, hogy hajnal 6-kor oda kell állni a rendőrség ajtajába, hogy sorra kerüljünk. Meg azt is mondták, hogy kb. 10 nap, mire megkapjuk az igazolást. 
Hát, íme az igazság:

3/4 8 körül odamentünk, páran voltak előttünk. 1/2 9-kor elkezdték osztani a sorszámokat.
Pontosan 9-kor megkezdődött az ügyfélfogadás, és mivel az előttünk állók közül többen nem fizették még be az illetéket, el kellett menniük a bankba, így mi hamar sorra kerültünk. 
Maga az ügyintézés 10 perc, úgyhogy 10-re már a délelőtti kávé is megvolt. Egy kis zöld kártyát kaptunk, azon van az itteni legfontosabb azonosító, a NIE szám. Magát a kártyát Tarjeta de Residencia-nak hívják, de a NIE a legfontosabb része. Ez kell minden szerződéshez, az autóvásárlástól kezdve a munkavállalásig. Emellett az iskolába való beíratkozáshoz, vagy bármilyen ügyintézéshez szintén ezt a számot kell feltüntetni.

Amikor meglett a kártyánk, már csak az önkormányzathoz kellett bemennünk, elintézni a lakcímigazolást (empadronamiento). Ez az okirat azt hivatott igazolni, hogy Marbellában rendelkezünk állandó lakóhellyel. Magát az igazolást egy A4-es papíron adják ki, és a családtagok mindegyike felsorolásra kerül. 
Itt sem kellett az ügyintézéssel sokat vesződni, pillanatok alatt sorra kerültünk. A szükséges dokumentumok (útlevél, NIE másolat, bérleti szerződés, egy darab közüzemi számla másolata) átadása után az ügyintéző hölgy gyorsan átvezette a kérelmünket, és kiadta az igazolást. Kb. 10 percet vett igénybe. Egyúttal megkérdeztük, hol van a háziorvosi rendelő, és a legközelebbi iskola, és pillanatokon belül teljes felvilágosítást kaptunk.

Hát, ennyi a hivatalos ügyintézés. Nem kell más, csak egy kis odafigyelés, és fénymásolat, fénymásolat, fénymásolat... 



2012. augusztus 21., kedd

Első lépések

Amikor megérkeztünk a malagai repülőtérre, egyből az autókölcsönző felé vettük az irányt. Már Magyarországról lefoglaltuk az autót, úgyhogy csak be kellett jelentkezni és kifizetni. Aztán itt meg is torpantunk, kiderült, hogy az Erste bankos Mastercard dombornyomott bankkártyámról nem tudják levenni a pénzt. Készpénzt nem fogadtak el, így az autóbérlés terve füstbe ment. Maradt a taxi vagy a busz. A taxi mellett döntöttünk, tekintettel a gyerekek fáradtságára és a csomagokra. Egyébként a reptéri taxiállomáson egy nagy táblán ki vannak írva város és kilométer szerint a garantált viteldíjak, így ki lehetett számolni előre, mennyiért hoz ide a taxi. 
A lakást angoloktól béreljük, pontosabban a tulajdonosok megbízottjával találkoztunk, aki szintén angol. Megállapodtunk, hogy azonnal beköltözhetünk a lakásba. Korrekt módon elkészítette a bérleti szerződést, és másoltatott nekünk kulcsokat, mi pedig fél évre kibéreltük a lakást. 
Maga az apartman teljesen bútorozott, háztartási gépekkel felszerelve. Mi kifejezetten bútorozott lakást kerestünk, és mióta itt vagyunk, látom, hogy igen széles a kínálat. Azóta rájöttünk, hogy ez a rész inkább üdülőövezet, úgyhogy elhatároztuk, hogy a bérleti időszak leteltével spanyol-lakta területre költözünk. Mellesleg az sem árt, ha az iskola közelebb van. Egyébként a bérleti díjból érdemes alkudni, különösen hosszú távú bérleti szerződésnél. 
Szóval, megvolt a lakás, és már az első napon próbára tehettem iskolában tanult, vizsgáztatott és az évek során eléggé berozsdásodott angol és spanyol nyelvtudásomat.
Az ezt követő napok most már eléggé összemosódnak. Busszal közlekedtünk, mert ugyan kilátásba helyeztek nekünk egy igazán jó állapotú autót egy angol műhelyben, csak sajnos új motor kellett bele, ami nem érkezett meg három hét alatt, mi pedig meguntuk a várakozást. A tömegközlekedés elfogadható, bár szerintem drága. Félóránként járnak a buszok Fuengirolától Marbelláig és vissza. Gyerekjegy nincs, és csak ülőhelyek vannak, tehát állni nem lehet. Volt olyan, mikor kimaradt egy vagy két járat, olyankor a sofőr nézte, mennyien szállhatnak még fel. A buszok légkondisak, úgyhogy az utazás kényelmes. Egy négytagú családnak  azért autóval jobban megéri. Nekünk viszont még nem volt kocsink, és ezért muszáj volt kb. kétnaponta buszra szállni, a bevásárláshoz, egyebekhez. Meg persze hozzátartozott a gyaloglás is, mivel hegyen lakunk.
Végül sikerült autót vennünk, és ez a probléma is megoldódott.
A gépkocsik meglepően jó áron megvásárolhatók. Sok kocsit a tulajdonosa egyszerűen kiállít egy forgalmasabb kereszteződés vagy körforgalom mellé, vagy éppen a bevásárlóközpont parkolójába. Kiírja a tulajdonságait és az árát, meg egy telefonszámot. Mi kereskedőtől vettük az autónkat, és azt tapasztaltuk, hogy igen korrekt módon járt el, mind a tájékoztatást, mind az árat és a szerződéskötést illetően.
Az autó intézésével párhuzamosan az internet-hozzáférés és a spanyol nyelvű tévécsatornák beállítása okozott némi fejtörést. Wi-Fi kapcsolatot ugyan érzékelt a gépünk, de a csatlakozás nem sikerült. Elkezdünk internet-cégek után kutatni. Végül a Vodafone-nál találtunk mobil internet lehetőséget, amivel csak az volt a gond, hogy igen lassúnak és gyengének bizonyult a net. Az ADSL internethez szerződés kellett, a szerződéshez pedig - mint minden máshoz - NIE szám (erről majd később). Amíg nincs NIE, addig szerződéses net sincs. 
Ami a tévét illeti, alapvetően angol nyelvű sat csatornákat szereltetett be a bérbeadó, és hiába próbáltunk spanyol nyelvű adást találni, sehogyan sem sikerült. A szomszéd hölggyel való megismerkedésünket követően rákérdeztünk, és így tudtuk meg, hogy ún. TDT kell a tévéhez, anélkül nem megy. Utánajártunk, és kiderült, hogy az újabb tévékbe már be van építve, olyasmi lehet ez, mint a MinDig tévé. Amúgy is akartunk tévét venni, úgyhogy beszereztünk egy ilyen TDT-s készüléket. Itt egyébként szinte kizárólag led tévét lehet kapni, és a műszaki cikkek igen kedvező árban vannak.
Az első három hét tehát a berendezkedéssel és új életünk kialakításával telt. Van abban valami, hogy az új szokások kialakításához kb. huszonegy nap szükséges. Mégis, akkor éreztem magam igazán itthon, amikor megfőztem az első húslevest.


2012. augusztus 13., hétfő

"Semmi, csak boldog vagyok!"

Vannak olyan pillanatok, amiket érdemes megörökíteni, az emlékezetünkbe vésni, és időnként felemlegetni. Ilyen ez a mai kis mondat is, ami Lili lányomtól hangzott el. Ma kezdődött a lányoknak az iskola előtti tábor - inkább nyári iskola, de mi csak tábornak hívjuk. Két hétig járnak, naponta kilenctől kettőig, hogy ismerkedjenek az itteni iskolával, ahová járni fognak szeptembertől, és hogy barátokat szerezzenek. Nagyon izgultunk ma reggel mindannyian, de a tanárok olyan szeretettel fogadták az "új lányokat", hogy nyugodt szívvel hagytuk ott őket. Amikor értük mentünk délután, Lili (ő a nagyobbik, nyolc éves) nagy vehemenciával  mesélni kezdte az élményeket. Fanni, a kisebbik lányom (ő hat éves) nagyon kifáradt, ő inkább - a szokásostól eltérően - hallgatott. A legérdekesebb egyébként az volt számukra, hogy mivel senkivel nem beszélnek közös nyelvet, olyan volt az egész, mint az Amerikából jött két ember játék, sokat mutogattak. Végső soron megértették egymást, és barátnőjük is lett. 
Délután, amikor lementünk a házunk udvarán lévő medencéhez, Lili bombákat és fejeseket ugorva nagyokat csobbant, közben kuncogott. Az apja meg is kérdezte tőle: "Mi az Lilike?" Mire ő: "Semmi, csak boldog vagyok!"



Vigyázz, kész, rajt!

Szerencsés vagyok, mert ahogy tudatosult bennem, mit is szeretnék valójában - külföldre költözni -, és ezt a férjemmel közöltem, ő habozás nélkül igent mondott. Így megvolt a közös elhatározás. Persze korábban is felmerült egy-egy elszólás erejéig, hogy menjünk, de ez most más volt. Talán az idő és a körülmények érlelték véglegessé a költözés gondolatát. A lényeg: eldöntöttük, hogy megyünk. Ebben a fázisban még nem tudtuk, mikor és hová, csak a főbb irányvonalakat húztuk meg. Első szempont, hogy legalább az egyikünk - én - értse a nyelvet. A másik ugyancsak lényeges kitétel, hogy olyan helyre menjünk, ahol a tél, hideg és sötétség messze elkerül bennünket. Végül így esett a választásunk Dél-Spanyolországra, Marbellára. Hangsúlyozom, korábban még egyikünk sem járt Spanyolországban. Az információgyűjtés leginkább interneten történt. Ez volt azonban a projekt könnyebbik része. Ezután következett tervünk ismertetése a család, illetve az ismerősök körében. Ezzel párhuzamosan pedig kitűztük az utazás napját, és megkezdtük a gyakorlati teendőket. Mindehhez két dolog kellett: 100% eltökéltség, 0% kétely. Ha a kétely szikrája mutatkozott volna bármelyikünkben, nem lett volna lendületünk ahhoz, hogy teljesen felszámoljuk az addigi életünket. Néhány ingóságon kívül mindent eladtunk, és mindösszesen öt bőrönddel indultunk el - az ötből kettő kizárólag a gyerekek játékait rejtette...
Érdekes az emberek hozzáállása is. Persze, az érthető, hogy a családtagjaink féltenek. Ám egy ilyen hír megmozgatja a fantáziákat, és jó kis pletykák kerekednek ki belőle. Természetesen, ezek mindig visszajutnak az ember fülébe. Úgyhogy a biztonság kedvéért rögzítem: nem nyertük meg a lottó ötöst (sajnos) és nem fenyegetett meg senki (szerencsére). Azért a kedvencem mégis az, hogy a férjem és én két különböző országba költöztünk. Szerintem ennek kifundálásához tényleg kellett gondolkodni, elmés és vicces is.
Ami engem illet, tudtam, hogy amikor kiszállunk a gépből a malagai reptéren, új időszámítás kezdődik.



2012. augusztus 11., szombat

Mezőkövesdtől Marbelláig - Vallomás

Öt évig voltam ügyvéd, így stílusosan kezdem: Vallomást kívánok tenni.
Alapvetően az életemet - azt hiszem - két fő irány határozza meg: az állandóság  és a változás. Látszólag ellentmondás feszül, de az én életemben egyidejűleg is jelen kell lennie mindkettőnek: ez adja a harmóniát. Az állandóságot a családom jelenti számomra; minden más pedig folyamatosan változik. Nekem ez így jó. Néha kell a biztonságérzet, de aztán újra jöhet egy újabb kihívás. Ez a kettősség vezetett Marbelláig. Meg aztán, két dolgot nem bírtam kivárni. Az egyik: 1995-ben, amikor elsőéves joghallgató voltam, azt hallottam a közgáz szemináriumon, hogy kb. 20 év múlva utolérjük Európát. Hát, az idő csak telik... A másik: valahol olvastam, hogy egyes klímakutatók szerint a globális felmelegedés miatt 50-100-150 év múlva Magyarország akár mediterrán ország is lehet. Úgy gondolom, jobb elébe menni a dolgoknak, inkább most szeretnék mediterrán országban élni, mint 150 év múlva esetlegesen valamelyik reinkarnációmban (elvégre egyszer élünk!).
Komolyra fordítva: régóta érlelődött bennem, hogy változtatni kell az életstílusomon. Pontosabban nehéz az "élet" szót alkalmazni arra a mókuskerékre, amelyben forogtam. Most a legjobb helyen vagyok, hogy megtapasztaljam az igazi élet-érzést: süt a nap, mindenki mosolyog, olyan, mintha mindig itt éltem volna. 
Nem cseréltem hazát, nem cseréltem szívet, egyszerűen itt ÉLEK.